A Hochdeutsch-ot felejtsd el!

2013 február 5. | Szerző: Reni

Hát igen, kezdjük akkor a nyelvvel, mint legfontosabbal.

Rólam tudni kell, hogy első idegen nyelvként az angolt tanultam – naná, hogy utána persze nem Angliába mentem, hanem német nyelvterületre, de hát ember tervez, satöbbi :-). Szóval, a némettel a középiskolában kezdtem ismerkedni, kínnal-keservvel, aki tanult már németet angol után, az tudja, hogy nem sétagalopp. Homlokegyenest más logika és szerkezet. Gimi végére csak összeszedtem valami tudást, amit persze az egyetemi évek, meg a munkába állás utáni első időszak alatt szépen sikerült fokozatosan megint az agyam legmélyebb bugyraiba visszasüllyeszteni. Pár évvel később olyan munkahelyre váltottam, ahol az angol munkanyelv mellett a német is jelen volt (osztrák cég), így megint elkezdtem tanulni – azaz előkaparni az emlékfoszlányokat valahonnan jó mélyről. Néha átnéztem a középiskolás jegyzeteimet, és csak ámultam: te jó ég, én 17 évesen ilyeneket tudtam?? Szerencsére jó tanárom volt, így 2010. nyarára sikerült egy jó erős középfokú nyelvvizsgát letennem – Hochdeutsch-ból :-).

Büszkén és boldogan indultam neki az első ausztriai kiküldetésnek – mi az nekem, itt a zsebemben a nyelvvizsga, kérem szépen, nekem papírom van arról, hogy tudok németül. Aha. A második nap akkorát estem pofára, hogy csak úgy rengett a padló. Ugyanis amíg a közvetlen főnököm nagyon jó fej volt, és előttem szép Hochdeutsch-ban beszélt,  – lassan, és tagoltan, mint ahogy a közepes értelmi képességű gyerekekhez szokás – addig a kollégák, juhhééé, te tudsz németül??? akkor………. és itt ötperces monológokba kezdtek, amik alatt én egyre inkább összezsugorodtam, és szememmel lázasan kutattam az első egérlyuk után, ahova bebújhatnék. Merthogy ennyi erővel akár Hollandiában is lehettem volna – ott is elkap valamit az ember az angol meg a német ismeretével, de közben csak halvány bárányfelhős lila köde van arról, hogy a beszélgetőtársa miről halandzsázik. Önbizalom három nap alatt romokban, általános hangulat a béka feneke alatt, és komoly lelki válság: hogy fogom én itt kibírni? Azt már nem is mondtam senkinek, hogy nekem nyelvvizsgám van, ha már az első, többé-kevésbé helyes német mondatomnak ez lett a hatása :-). Ha szóltam, hogy légyszi lassabban, az két percig tartott (kollégák rövid távú memóriája tesztelve :-)), utána elfelejtették, és mint a szánkó lejtőn lefele, megint belelendültek. A megbeszéléseken, ha nem kérdeztem meg, hogy akarják-e hogy én is értsem, eszükbe nem jutott volna, hogy én is ott vagyok. Bár ki tudja, ezt lehet hízelgőnek is venni, hogy ennyire maguk közül valónak éreztek… 🙂 végül is az osztrák egy igen kellemes és befogadó népség – de akkor valahogy nem ez volt az alaphangulatom.

Két hónap múlva jött a megmentőm, egy fiatal, nagyon lelkes kollégám, aki úgy megszánt, hogy elkezdett botcsinálta tanárként nekem és egy másik kollégámnak “Dialekt” tanfolyamot tartani. Akkor kezdtem úgy érezni, hogy talán mégis van remény, talán mégis belejövök. Hogy értsétek, írok pár példát: ami Hochdeutschban “wir sind”, az itt kb. “mia san”. De, komolyan, nem viccelek! És így tovább: “wir haben” helyett “mia haum”, “hinauf” helyett “auffi”, a hagyma az nem “Zwiebel”, hanem “Zwüfi”, a “nicht” az “ned”. Ja, és az “ich”-ben nem mondják a h-t a végén, csak “i”. Mint az újmagyar nyelv Köbükinél, mondta is a kollégám, hogy ők egyszerűsítik és modernizálják a nyelvet. Hát köszi szépen. Szóval itt egy mondat úgy néz ki, hogy ” I hob Duatscht” (Ich habe Durst), I hob es ned verg’ssen. (Ich habe es nicht vergessen). Na, ezek után nem csodálkoztam, hogy lókutya fülét sem értettem az elején 🙂 És mikor mondom nekik, hogy ilyen Magyarországon nincs, nálunk nem létezik ilyen szintű dialektus (oké, hogy hallani, ha valaki palócosan van szögediesen beszél, de azért értjük, ugye?), akkor csak csodálkoznak, hogy jééé, tényleg? Mert nekik az a természetes, hogy elmennek a saját országukban síelni például Tirolba, és nem értik rendesen az ottani bennszülött portást. Hát, ha nekik jó..

Most már két év után azért sokkal jobb. Nem azt mondom, hogy mindenkit értek – a dialektus kb 50 km-enként változik még Felső-Ausztria tartományon belül is, és még családonként hozzájön a családi szóhasználat – de azért boldogulok. Így most már beleírhatom a következő önéletrajzomba: nyelvtudás: angol, Hochdeutsch, és felső-ausztriai osztrák :-).

Ausztria magyar szemmel

2013 január 31. | Szerző: Reni

Két éve külföldön, két éve Ausztriában…. kisebb és nagyobb bonyodalmakkal, nehézségekkel, sírással-nevetéssel, sok örömmel, meglepetéssel és rácsodálkozással. Élményeimről rendszeresen beszámolok az otthon maradt családtagoknak és barátoknak, és eddig mindenki csodálkozva és nevetve fogadta az élet apró részleteire vonatkozó megfigyeléseimet. Mert a különbségek, és a legnehezebben megszokható dolgok mindig az apróságokban rejlenek.  Most, két év után, hogy szerencsésen túljutottam a századik “apróságon” is, elérkeztem arra a pontra, ahonnan már kényelmes és megszokható az élet. Viszont kár lenne, ha ennek az izgalmas időszaknak az élményei idővel feledésbe merülnének, így inkább leírom, amíg nem felejtem el. Lesz szó a nyelvtanulásról és az osztrák dialektusról, az ételekről, ünnepekről és sok minden másról. Ausztria földrajzilag csak egy ugrás, de néha mintha a Hold túlsó oldalán lenne.  Még a Monarchia ellenére is 🙂